Egy csonttöréssel záruló baleset szeptemberben, majd az emlékezetes visszatérés a Strade Bianchén, aztán a Tour de Hongrie és egy újabb bukás.

Minden rossz sorozatnak egyszer vége szakad, és a közelmúlt már az extra eredményekről szólt. Fetter Erik magyar időfutam bajnok lett, aztán szakaszt nyert a Tour du Limousin-en, majd negyedik helyen zárt az Európa-bajnoki mezőnyversenyen.

Tavaly augusztus elején, a Tour de l’Ain első szakaszán ötödik lettél. Ezután gőzerővel kezdtél készülni a szeptemberi Tour de Hongrie-ra, de 2,5 héttel a start előtt elütöttek edzés közben Mi történt pontosan veled , mennyi ideig tartott a gyógyulás, és mikor kezdtél újra tekerni?

Igen, ez így elég kemény volt tavaly. Úgy éreztem, hogy csúcsformában vagyok, életem addigi legnagyobb sikerét értem el az ötödik hellyel, világklasszisokkal teli mezőnyben. Épp kezdtem volna a felkészülést a magyar körversenyre, amikor edzés közben hirtelen elém hajtott egy kisbusz. Esélyem sem volt lassítani, így beleszálltam. A sofőr hibázott, de tényleg mindent azonnal megtett, hogy a lehető leggyorsabban ellássanak. Eltört a kulcscsontom, három csigolyám, megrepedtek a bordáim. Így utólag visszanézve egész jól megúsztam, mert szerencsére műteni nem kellett, és viszonylag gyors volt a rehabilitációm is. A kulcscsontomat operálták volna, de aztán több specialista is megnézett, és végül úgy döntöttek, hogy nem kell műteni. Körülbelül 3 hétig feküdtem, utána először a szobabiciklire ültem fel, és onnantól kezdtem el szépen lassan tekerni. Mióta kerékpározom, ez a három hét volt a leghosszabb idő, amit bicózás nélkül töltöttem. Egyébként minden évben szokott lenni 2-3 hét teljes leállás az off szezonban, de ennél többet nem töltök tekerés nélkül.

Hogy telt ez az időszak? Az étkezésre pl. tudatosan figyeltél a kényszerpihenő alatt?

A csapatnak kellett visszafognia, hogy még ne szálljak nyeregbe, mert minél előbb el akartam kezdeni az edzést, hogy ne épüljek le teljesen. Hiszen minél többet kihagy az ember, annál előbb lesz rossz a formája. Ezért egyből, ahogy tudtam, bringára ültem, és elkezdtem tekerni. Eléggé motivált voltam, és vagyok is. Figyeltem a táplálkozásra, fehérjedúsan ettem, és egyeztettem dietetikussal is, hogy minél kevesebb izmot veszítsek. De azért nem mondtam le semmilyen ételről, mert tudtam, hogy sok tétje nincs, hiszen nagyjából úgyis fél év múlva jöhet az első versenyem. A hirtelen jött szabadidőmben pedig, amikor már tudtam rendesen jönni-menni, azokat csináltam, amiket egy rendes fiatal is szokott: sokat mászkáltam, a barátaimmal és a családommal voltam. Kihasználtam ezt az időt.

Egy ilyen komoly baleset kapcsán felvetődik a kérdés: megfordult már a fejedben, hogy abbahagyd a versenyzést? Mit szól egyébként a családod ahhoz, hogy profi kerékpáros vagy?

Nemcsak edzés közben, hanem versenyeken is vannak komoly balesetek. Persze ezek után megfordult a fejemben, hogy milyen veszélyei vannak ennek a sportágnak, de komolyan egyáltalán nem gondolkoztam el azon, hogy abbahagyjam. A családban egyébként a balesettől függetlenül szoktak arra utalni, hogy ez egy veszélyes sport. Érzem, hogy izgulnak értem, de mindig humorosan fejezik ki aggodalmukat, és szerencsére nagyon támogatnak!

Máshogy ülsz kerékpárra a baleseted óta?

Annyit megtanultam, hogy nekem kell 100%-ig elővigyázatosnak lennem, és nem szabad belemenni olyan helyzetekbe, melyek különösen veszélyesek. Mivel semmi értelme kockáztatni azért, hogy spóroljak három másodpercet. Azóta jobban lassítok minden kereszteződés előtt, minden utcába nagyon benézek. Eléggé elővigyázatos vagyok, szerencsére nem történt semmi az utóbbi időben, és remélem, hogy ez így is marad.

Majdnem napra pontosan 7 hónap telt el a két versenyed között. 2020. augusztus elején a Tour de l’Ain-en, még a Kometa-Xstra Cycling színeiben tekertél, majd idén márciusban, a Strade Bianchén debütáltál a szintet lépő, már pro teamnek számító EOLO-Kometában. Milyenek voltak a tavaszi, olaszországi versenyeid?

Elég izgalmas kezdés volt a Strade Bianche. Szerintem ez egy nagyon különleges verseny, meglehetősen nehéz is, nem véletlen, hogy a hatodik monumentumként tartják számon. Montiból érkeztem az országútra, és ez szinte az egyetlen olyan verseny, amiben földes, murvás szakaszok vannak. Emlékszem, a Strade Bianchét gyerekként mindig megnéztem a tévében, és tényleg jó érzés volt indulni rajta. Ez volt az első World Tour versenyem, és a 100. helyen értem célba. Nem voltam teljesen elégedett a teljesítményemmel, de miután verseny közben eltört a nyergem, és a cél előtt egy komolyabb combgörcs is elkapott, azért nem volt olyan rossz. Utána az 5 szakaszos Coppi e Bartali jött, ahol sajnos nem voltam olyan jó formában, mint szerettem volna, az utolsó napot már nem tudtam befejezni. Ez volt az a verseny, ahol a magyar csapattársammal, Dina Marcival először tekertünk együtt pro team kategóriában. Marci 3 napon át viselte a hegyi trikót, ami óriási eredmény, nagyon büszke voltam rá. Innen együtt mentünk Sierra Nevadába, a magaslati edzőtáborunkba. Áprilisban, a Tour of the Alps-on is együtt versenyeztünk. Mindketten meg tudtuk mutatni magunkat: Marci itt is viselhette a hegyi trikót, én pedig az összetett 25. helyén végeztem.

Ezután pedig jött a május, a Giro d’Italia és a Tour de Hongrie. Két olyan verseny, ami esetében felvetődött a kérdés: vajon melyikre mész te, és melyikre Marci. Elvileg sokáig szerepelt a neved a Giro d’Italia-keretben, de végül a magyar körön indultál.

Igen, és ezt egyáltalán nem bánom. Az, hogy tavaly ki kellett hagynom a baleset miatt, elég rosszul érintett. Örültem, hogy most lehetőséget kaptam. Nagyon készültem a királyetapra, látványos befutót szerettem volna a Kékestetőre. Ehhez képest előtte lévő nap bekerültem egy nagy bukásba, így az éjszakát kórházban töltöttem. Még az is kétséges volt, hogy egyáltalán rajthoz tudok-e állni. Én nagyon szerettem volna, és szerencsére a CT-m is jó lett, így végül engedtek az orvosok. A 11. helyen zártam azt a napot. Kis örömet okozott, hogy az utolsó budapesti szakaszon tudtam szökni, jó érzés volt elmenésben tekerni a család, meg a barátok előtt.

Júniusban magyar időfutam bajnok lettél, kicsit később pedig a Tour du Limousin-on egy szakaszt is meg tudtál nyerni. Ezt követően írtad a Facebook oldaladon, hogy: „Egyik nap a padlón, a másikon a dobogó tetején. Nincs lehetetlen, csak hinni kell benne.”

Ezen a versenyen tanultam a legtöbbet, részben saját magamról, részben magáról a kerékpársportról. Ez a verseny indult a legnehezebben, és végződött a legszebben. Néha tényleg azt éreztem, hogy a pokolban járok, annyira nehéz volt, de mindig kitartottam és minden tőlem telhetőt megtettem minden pillanatban. A legvégén pedig kisebb csoda folytán ez kifizetődött. Mindenkit megleptem, még saját magamat is. Ez a verseny egyébként nagyon jól sikerült a csapatnak is, Albanese a második lett, amikor én első, Bais pedig felvehette a hegyi trikót. Nagyot ünnepeltünk utána. Basso személyesen írt nekem, Contador pedig az Instámon gratulált.

Ezek után érkeztünk el az előző hétvégéhez, és az Európa-bajnoki 4. helyhez.

Huh, igen, az elképesztő volt. Nagyon bejött a trentói hangulat, az egész magyar csapat együtt lakott, végig szurkoltunk egymásnak. Az időfutam nem ment olyan jól, a vége nagyon kemény volt, hibáztam párat, nem tudtam rendesen bevenni a kanyarokat, csak a 21. helyen értem be. Szerencsére ezután volt pár napom még a mezőnyversenyig, ahol minden összeállt: jól mentem, jól éreztem magam, jól taktikáztam.

Említettük már, hogy az Eolo-Kometa erre a szezonra szintet lépett, te mit tapasztalsz ebből?

Egy új szponzor érkezésével változott a nevünk, és kategóriát léptünk. Jóval nagyobb személyzet segíti a munkánkat, és sok rangos versenyen indulunk. Viszonylag fiatalon, csak a felnőttek között megyek, pedig még U23-as vagyok, akár ebben a kategóriában is versenyezhetnék. De hosszú távon az a jó, ha minél előbb felveszem a ritmust a világelittel, szóval emiatt nem bánkódom, inkább hálás vagyok, hogy ilyen lehetőséget kaptam.

Forrás: Eolo-Kometa sajtó