Bringával Európa első útján – Via Appia Antica

Ókori emlékekkel szegélyezett, több ezeréves macskakövek, katakombák, egy alig használt aréna és a híres római vízvezetékek– bringával az úton, amin sétálva Péter apostol előtt megjelent Jézus.

Az út első szakaszát Appius Claudius Caecus római censor építtette a szamniszok elleni háború utánpótlásának támogatására. Többszöri toldás után i. e. 190-re már 563 km hosszúra nyúlt. Én ebből most csak az első 15 kilométert jártam be 2022. december 6-án, amely tele volt hihetetlen történelemmel.

Róma útjait ma az autók uralják. Apró, mindenhonnan behorpadt kocsik parkolnak keresztbe-kasul az amúgy is alig létező járdákon, dudálva, mutogatva kerülgetik egymást ebben az őskáosznak tűnő forgalomban. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon miért döntött úgy ez az évezredek óta fennálló nagyszerű város, (és úgy általában az emberi települések nagy része), hogy teljesen behódol ezeknek alig több, mint száz éves szerkezeteknek, alárendelve ezzel a világ városainak teljes urbanisztikai rendszerét és emberek milliárdjainak az életterét, mindennapi mozgását az autóknak. Miért döntöttünk kollektíven úgy, hogy a legtermészetesebb helyváltoztatási formák, mint például a gyaloglás mostantól másodrendűek legyenek, és hogy a városi terek nagy részén ezeket a nagy színes fémdobozokat szeretnénk látni? Rómában bizony nem egyszerű biciklizni – vagy éppen gyalogolni –  ha szempont az, hogy életben maradjuk a nap végére.

Üdítő kivétel azonban ez alól a város legősibb útja, a Via Appia Antica, ami egy igazi gyalogos – kerékpáros paradicsom

Azért is ironikus ez, mert a korában ez volt a birodalom legforgalmasabb útja, egy valódi sztráda, ez is mutatja a világ ilyesforma léptékeinek a változását. Ma nyugodt séták, bringások, unottan legelésző kecskék és az átlagosnál egy picit kíváncsibb turisták helye ez.

Az út kiindulópontjánál, a San Sebastiano kapunál béreltem egy sokat látott tracking bringát, aminek annyira rövidre vágták a láncát – állítólag a rázós utak miatt – kisebb csoda volt, hogy még működött a váltója. Az mondjuk tény, hogy az utak rázósak errefelé. Mentségükre, Krisztus előtt 312-ben építették őket. Tessék? Nagyot fékezek a felismerésre: ezt a követ, amin most gurultam át, 2334 éve rakta le egy latinul beszélő építőmunkás.

Az út első szakaszát Appius Claudius Caecus római censor építtette a szamniszok elleni háború utánpótlásának támogatására.

Többszöri toldás után i. e. 190-re már 563 km hosszúra nyúlt. Én ebből most csak az első 15 kilométert jártam be, de már az is tele volt hihetetlen történelemmel. Rómában sokáig tilos volt a város falain belül temetkezni, ezért a rómaiak az Appia út mellett található elhagyott etruszk bányákat használták erre a célra. Alagutak bonyolult rendszerét vájták a föld alá, és évszázadokon át különböző vallású és társadalmi státuszú embereket temettek ide. Egyszerű pogány rabszolgák és pápák is leltek itt örök nyugalomra. A mai napig fennmaradt két legfontosabb katakomba, a Szent Kallixtus (San Callisto) és Szent Sebestyén (San Sebastiano) az Appia út elején, egymástól pár száz méterre található. Ezekre érdemes pár órát rászánni a túra elején, egészen hátborzongató és különleges élmény bejárni ezeket a földalatti vájatokat arra gondolva, hogy vajon hány emberi történetet ér össze ezen a helyen.

Nem sokkal a katakombák után egy kerítés mögött két romtorony tűnik fel egy nagy füves területen. Egy ókori lóversenypálya maradványai ezek, amelyet Maxentius császár építtetett, aki még az első (és egyesek szerint az egyetlen) itt rendezett verseny előtt elhunyt.

Ezután egy hatalmas bástya szerű épület mellett fékezek le, Cecília Metella i. e. első századi sírjából átalakított erődítmény ez, ahonnan az úton áthaladó forgalmat adóztatták.

Napsugarak szűrődnek át az ikonikus mandulafenyők ágai között, itt-ott újabb macskakövek váltják az ókorit, néha ezeken, néha az út menti ösvényen gurulok, próbálom kímélni ezt a szegény csotrogányt és magamat is, mindketten nyikorgunk már a sok rázkódástól.

Kecskék legelésznek pár korinthoszi oszlop között, átlépve egy kétezer éve élt család sírkövét. Néha egy egész csorda kel át az úton, türelmesen megvárom őket, addig próbálom kisilabizálni a betűket egy útszéli kődarabon. Az úton végig síremlékek, emlékművek mauzóleumok, kápolnák maradványai sorakoznak. Hiába lenne érdemes, képtelenség mindegyik mellett megállni. Az út szinte nyílegyenes, mikor építették még nem nagyon kellett magántelkeket kerülgetni. Néha a fák közül hegycsúcsok kandikálnak ki, a távolban látszik a Szent Péter-bazilika kupolája. Az első pár kilométer után elfogy az a pár gyalogos turista is, és mi maradunk csak, én, egy biciklis csoport, néhány környékbeli kutyasétáltató, és több ezer évnyi történelem. Felfoghatatlan számomra az, ami ezen az úton átvonult már.

Átnézek két fa között, a távolban egy szabályos, boltíves építmény húzódik az úttal párhuzamosan. Jól ismerem ezt az építményt képekről, könyvekből, de meglep, hogy csak így feltűnik. A híres római vízvezetékek egyike.

Nem rémlik, hogy olvastam volna az útleírásban, hogy itt is húzódik ez. Klasszikus Róma… Annyi elképesztő történelmi emlék van itt minden sarkon, hogy néha meg sem említenek dolgokat, amik máshol a fő látványosság lenne. Egy alig járt ösvény ágazik le az Appiáról, elindulok rajta. Erre konkrétan senki sem jár. Fák között kanyarogva elérem a kőboltíveket, és arra gondolok, hogy micsoda döbbenetes tervezésre és mennyi munkára volt szükség ahhoz évezredekkel ezelőtt, hogy ezek a kövek a helyükre kerüljenek csak azért, hogy ellássák ezt a várost valamivel, aminek a meglétén ma már nem is gondolkodunk, annyira alapvető.

Elfordítunk egy csapot és folyni kezd a víz. Hogy volt idejük ezeknek a rómaiaknak annyit alkotni, miközben még a legalapvetőbb dolgokért is ennyit kellett küzdeni? Ezek a precízre szintezett vezetékek kilométerenként harminc centit süllyednek a forrástól város felé, néha a föld alatt, néha boltíveken haladva. Ülök egy kicsit az egyik ív alatt, és emlékeztetem magam, hogy ne felejtsem el értékelni a mindennapos csapfordításokat.

Visszafelé ugyanarra tekerek, leadom a csotrogányt, bedobok egy espressót, beállok a buszmegállóba, ahol indul a szokott türelemjáték, amit a város minden nap játszik a tömegközlekedni próbáló lakosaival.

Kövess minket Instagramon!

Kövesd Instagram oldalunk a legfrissebb fotós tartalmakért!